Hamar kizártam őt az életemből, ahogy a fővárosba költöztünk, mert a túlélést választottam. Én így védekeztem a fájdalomtól. Felejtettem, gyorsan és kíméletlenül. De ő vajon hogyan vészelte túl azt az időszakot? Hogy maradtak ilyen élénkek az emlékei? Meddig várhatta, hogy visszatérjek… hozzá?
Boldognak kellett volna lennem, de nem ment. Kínosan éltem meg a törődését, a megbocsájtását. Ekkor jöttem rá, hogy én sérültebb vagyok, mint ő. Én nem tudtam megbocsájtani magamnak.
Egy pillanatra ráemeltem a tekintetem, és rögtön félrevert a szívem. Ismertem ezt a nézését. Ha tovább maradtam volna, két perc múlva a karjában kötöttem volna ki és kezdődött volna elölről minden: az örökös bujkálás, a véget nem érő titkolózás, a lopott pillanatok. Nem akartam, bármennyire szerettem volna…